Kéretlen útitárs
2012.01.14
Csendesen somfordálok le a veranda lépcsőn, megemelve a kiskaput, hogy zár se csattanjon. Útitárs nélkül szeretnék kerekezni, magamban, hallgatagon. Céltalanságom átrepít a Csatorna-híd fölött, önkéntelenül csábulok kedvesemhez, a Hansághoz.
A sűrű esőzések nyomán felázott dűlőúton mély csapást hagytak az óriáskerekű munkagépek. Mélyedésükben posványszagú a víz, tetejük zölddé vált a békanyáltól.
Kerülgetem.
Biciklim rázkódva zötyög, néhol le is kell szállnom, hogy átemeljem a sáros, iszapos dagonya fölött. Vaddisznó, őz, róka nyomait látom körülötte, s az ösvényen is, ahol haladok.
Kerülgetem.
Biciklim rázkódva zötyög, néhol le is kell szállnom, hogy átemeljem a sáros, iszapos dagonya fölött. Vaddisznó, őz, róka nyomait látom körülötte, s az ösvényen is, ahol haladok.
Csönd van.
A szél elállt, a madarak elhallgattak, vihar készülődik. Nem zavar, csak megyek, nyomom a pedált, fáradtságom, napi nyűgöm szétterül. Szénaillatú nedves avar édeskés párája lebeg a fák alatt, csipkerózsák nyúlánk ágai vetődnek átal az úton, belekapaszkodnak pulóverembe. Finoman marasztalnának, de nem hagyom. Pedig meglehet, jó lenne hallgatni rájuk, mert ők tudják, hogy mögöttük a sűrűben őzbak figyel.
Talán tanácstalanságában iramodik meg, és ugrat át előttem, bele a lekaszálatlan rét állig érő füvébe. Csak a feje látszik ki meg két kis agancsa. Egy apró liget felé igyekszik a mező túloldalán.
Utam mellette vezet el.
A szél elállt, a madarak elhallgattak, vihar készülődik. Nem zavar, csak megyek, nyomom a pedált, fáradtságom, napi nyűgöm szétterül. Szénaillatú nedves avar édeskés párája lebeg a fák alatt, csipkerózsák nyúlánk ágai vetődnek átal az úton, belekapaszkodnak pulóverembe. Finoman marasztalnának, de nem hagyom. Pedig meglehet, jó lenne hallgatni rájuk, mert ők tudják, hogy mögöttük a sűrűben őzbak figyel.
Talán tanácstalanságában iramodik meg, és ugrat át előttem, bele a lekaszálatlan rét állig érő füvébe. Csak a feje látszik ki meg két kis agancsa. Egy apró liget felé igyekszik a mező túloldalán.
Utam mellette vezet el.
Kissé riadt vagyok, tudom, hogy az őz nem szelíd állat, bár sokan ezt gondolják róla, szép szeme, kecses alakja, no meg a kedves öreg nénés mese nyomán. Ha megtámadna, esélyem se lenne megvédeni magam nyársaló, hegyes agancsaitól. Abban bízom, hogy ő legalább annyira riadt, mint én, és maglapul. Kerülve a hirtelen mozdulatokat igyekszem el a ligeterdő mellett, s csak belülről hallom szívem egyre erőteljesebb zakatolását. Kezemmel a zsebemre tapintok, megvan-e a telefonom. A vadászlesig még legalább kétszáz métert kell kerekeznem. Vagyis csak kellene, mert le kell szállnom, egy belvizes szakasz süppedős mocsaras részén kell átemelnem a bringát, cipőm cuppan a sárban. Jó méternyire be kell mennem a búzatáblába, ott szárazabb, de a kerekek még itt sem gurulnak. A liget felől gallyak reccsenése hallik, minden bátorságom inamba szállna, ha a bodzabokrok fehér karéjos virágtányérjai nem bólogatnának bátorítón felém. Végre túljutok az ingoványon, felpattanok, és hátra sem nézve tekerek, ahogy csak bírok.
Lassan csitul szapora légzésem, a fából tákolt vadászles tövében már csak a szúnyogok aggasztanak. Felzavartam őket, s most mind bosszút akar állni. Kíméletlen vagyok, csattanó tenyerem hatásos fegyver, nem adom a véremet, de hogy csökkentsem az áldozatok számát, gyorsan felkapaszkodom a szőrös lécből eszkábált létrán.
A látvány a megszokott, hanyi erdő, hanyi rét, vizenyők váltogatják egymást. Rögtön mellettem tájidegen fenyves, vele szemben a lecsapolt mocsár helyén gyér és savanyú talajú, nem sok érő szántó, tán cirok van benne.
Bámulom a közeledő sötét zivatarfelhőket, hagyom kergetőzni gondolataimat, szétáramlani érzéseimet, örömet, borút egyaránt. Engedem a természetnek, hogy magába szippantson, részévé olvasszon, mert magam is arra vágyom, hogy eggyé váljak vele. Aztán vonakodva kiválok ölelő karjából, mert sötétedik.
A látvány a megszokott, hanyi erdő, hanyi rét, vizenyők váltogatják egymást. Rögtön mellettem tájidegen fenyves, vele szemben a lecsapolt mocsár helyén gyér és savanyú talajú, nem sok érő szántó, tán cirok van benne.
Bámulom a közeledő sötét zivatarfelhőket, hagyom kergetőzni gondolataimat, szétáramlani érzéseimet, örömet, borút egyaránt. Engedem a természetnek, hogy magába szippantson, részévé olvasszon, mert magam is arra vágyom, hogy eggyé váljak vele. Aztán vonakodva kiválok ölelő karjából, mert sötétedik.
Őzbakom megbátorodva kilép rejtekéből, és kényelmesen átporoszkál a bevetett földön. Nem érzi veszélyben magát. Most látom csak milyen hatalmas. A búzatáblába már ringó-rengő gyönyörű szökelléssel veti bele magát, kicsit legelészik, s egy újabb szökkenéssel a dűlőúton terem.
Hívogat. Pont arra baktat, amerre nekem is mennem kell. Szemmel kísérem, míg eltűnik a sűrűben, fülemmel követve távolodását.
Türelemmel várok.
Hívogat. Pont arra baktat, amerre nekem is mennem kell. Szemmel kísérem, míg eltűnik a sűrűben, fülemmel követve távolodását.
Türelemmel várok.
Pillanatra még átruccanok az irtásra, megcsodálni az éger hagyásfákat, majd követve kéretlen útitársam nyomát, magam is hazaindulok.
2010.06.09.
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Nincs új bejegyzés.
